Sokszor annyira hihetetlenek ezek a történetek, hogy már el sem merjük mesélni senkinek, mert általában 2 reakció következik: 1) nem hiszik el 2) rávágják, hogy igen, az ő gyerekük/unokájuk/egyéb rokonuk is pont ezt csinálja. Pedig ezeket TÉNYLEG nem csinálja senki, max. 1 gyerek a millióból.
Rengeteg ilyen esetünk volt az elmúlt évek során, most következzen a múlt hétre jutott 2 ilyen történet, 1-1/gyerek.
Lizi: mint korábban már írtam, nagyon ügyesen szaval, ezért kiválasztották a nagycsoportosok búcsúztatására. Egy csütörtöki reggelen nyomta az óvónő Férj kezébe a papírt, amelyen az a két versszak szerepelt, amit 8 nap múlva elő kellett adnia. Én mentem Liziért délután, aki izgatottan követelte rajtam a papírt, mert ő már türelmetlenül tanulni szeretett volna. Mivel a vers Férjnél tartózkodott, lenyugtattam Lizit, hogy várnia kell, míg Apa haza nem ér. Történt aznap azonban, hogy Férj belehúzott a melóba és extra későn - 9 óra után nemsokkal - toppant be. Lizi persze azonnal a verset követelte. Mondtam neki, hogy késő van, majd pénteken elővesszük, egyébként is van 8 napunk a tanulásra. Egyszeri felolvasásom után szomorúan elvitte magával a fecnit és - látszólag - lefeküdt aludni.
A nagy megdöbbenés másnap reggel ért: elsőszülöttem a kakaóivás előtt elém állt és hibátlanul elszavalta a két versszakot! Miután felkapartam az államat a földről, beavatott a titkába: este addig olvasgatta magának a verset - a középső csoportos gyermekem, aki 1 év múlva megy csak iskolába, ahol majd elkezd a betűkkel ismerkedni - hogy végül meg is tanulta. Az elkövetkező napokban még teszteltem váratlan helyzetekben, de persze minden alkalommal egyetlen apró hiba nélkül mondta vissza a verset.
Majci: zsenge kora ellenére ő is megmutatta már párszor, hogy ujjgyakorlat számára az emberek elbűvölése - kb. mint a pillarebegető női tekintet, csak persze egy 13 hónapos eszköztárával. Szombaton este mi sem hagyhattuk ki, hogy karnyújtásnyi távolságból csodáljuk az évszádat árvizét. Elég zűrös napunk volt, ami Maja alvását is jócskán megborította. Lizit leraktuk a Mamánál, majd - miután Majci kidőlt a kocsiban - úgy döntöttük teszünk egy kört a Margit hídnál. Persze legkisebbünk szokásához híven 6 perc szundítást követően teljesen kipihentnek mutatkozott, így aztán úgy döntöttünk, hogy megállunk és teszünk egy sétát a Duna korzón. Teljesen véletlenül belebotlottunk a szomszédainkba, így öten indultunk útnak. Az idő menet közben eléggé lehűlt, így jobb híján a kedves szomszédunk által felajánlott férfi pulóvert kötöttük Majci nyakába, amihez Lizi nyári kalpagját viselte. (Imád ugyanis kotorni a ruhák, cipők és kiegészítők között, és ilyenkor - méret ide vagy oda - rá kell adni a kiszemelt darabot, aznap a bőven túlméretezett kék kalapot).
Így indultunk neki a sétának, ami önmagában is átcsábított jónéhány tekintetet és vakuvillanást a Duna irányából a Korzóra. Aztán következett a szabadtéri zene, ami Majci amúgy is mindig boogie-ra kész lábait persze rögtön táncra inspirálta. Itt már egy kézen nem megszámlálható embersereg állt meg a placcon és figyelte a szokatlan performanszot. A zene folytatódott, Majci belendült és megkezdődött az extra produkció. Hamarosan kör formálódott az ekkor már igencsak szép számban jelenlévő nézőkből, melynek közepén Maja sikongatott, nevetgélt, pörgött, táncolt kézzel és lábbal és ugrálni próbált. Minden mozdulatát pedig végigkísérte az a számomra oly ismerős "kipillantás a tömegre". A nézők egyre fokozódó figyelme - ekkor már hazaiak és turisták is fotózták és videózták másodszülöttemet - még nagyobb löketet adott a kis táncosomnak, a mozdulatok még nagyobbak, a kacajok még hangosabbak lettek. Tudatosan bűvölte a jelenlévőket. Időnként kiválasztott magának embereket, odament hozzájuk, puszit dobált, ölbe kérte magát, majd a kis művésznő visszament a kör közepére és folytatta a produkciót. Az embereken látszódott, hogy nem hiszik, amit látnak. A közel félórás műsor aznap este több tucat ember számára okozott boldog pillanatokat, én meg közben azon gondolkodtam, hogy vajon a kedves japán turista hogyan fogja elmesélni a világ másik részén, hogy volt Budapesten egy kis magyar baba, aki egyszemélyes produkciójával vált figyelem szempontjából az áradó Duna méltó vetélytársává.
Férjjel mi ketten voltunk az egyetlenek, akiket nem a meglepődés, hanem a döbbent felismerés hatott át aznap este, hogy "te jó ég, ez a gyerek pont akkora művésznő, mint a másik".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése